20/52

József 1963-ban született Budapesten. Amikor nem esik az eső, a Deák téren próbálja a napi betevőre összegyűjteni a pénzt. Gyufakockákat árul. 

Átlagosnak mondható gyermek kora volt. Édesanyja hívő asszonyként élt, édesapja pedig hitben halt meg –kezdte a mesélést József.

Fiatal korában CNC technikusi szakmát szerzett, melyben aztán évekig dolgozott külföldön és Magyarországon egyaránt. Később hivatásos sofőr és biztonsági őr képesítést is szerzett, miközben szüleit ápolta halálukig.

Kilenc éve már, hogy két gyermekével egyik télen elmentek korcsolyázni, s móka közben elesett. Olyan erősen verte be a fejét a jégbe, hogy kórházba került. Munkaképtelenné nyilvánították. Nem tud dolgozni. Fizikai állapotán nem látszik a betegsége. Pszichés tünetei vannak.  Kiszámíthatatlanná válik, ha váratlanul nekimegy valaki, ha úgy szólnak hozzá, hogy az váratlanul éri őt. „Ha a villamos ránt egyet, és ha nekem esik valaki, akkor nem tudom, hogy elsírom magam vagy átrángatom a csukott ablakon.”

Balesete óta szorosan a fal mellett közlekedik, hogy megpróbálja elkerülni az emberi érintést, a véletlen „koccanást”, nem tudja, hogyan reagálna, és nem akar bántani senkit.

Családját is e miatt kellett elhagynia. Fél, hogyha ideges lenne, fizikai fölényét használná családtagjaival szemben. Kisebbik gyermeke, általános iskolás leánya, nem tudja miért nincs otthon mindennap apja, nagyobbik fia, viszont már középiskola második osztályos, így meg tudja érteni a helyzetet. Hetente egyszer találkoznak akkor is úgy, hogy József megduplázza gyógyszeradagját, hogy biztosan elkerülje az ingerültségből származó tüneteket. Fia sűrűbben is találkozik Józseffel, tudja már kezelni apját.

József négy éve él az utcán, bár soha nem aludt a szabad ég alatt. A hajléktalan szállókat részesítette előnyben. Egy hétig volt úgynevezett fapados szállón, de az állapotok elviselhetetlenek voltak számára, így az akkori kis segélyéből összeszedett annyit, hogy egy jobb, de fizetős hajléktalan szállóba tudjon menni.

Egy éve megvontak tőle mindenféle segélyezést, mert egy év alatt nem tudott egy hónapnyi munkaviszonyról igazolást szolgáltatni a hivatalnak. Az egyik szociális munkás segítője tudott volna egy aláírást, ami igazolta volna ezt a hónapot, de nem volt hajlandó hazudni. „Én ötven éve nem tanultam meg hazudni, nem azért a húsz ezer forintért fogok nekiállni.”

Mikor már nagyon kevés pénze volt, gondolkozott, miből is tudna tisztességes úton szerezni. Poharazni nem volt hajlandó, majd eszébe jutott, hogy fiatalabb korában unaloműzésképpen gyufakockákat csinált, és ezzel próbált szerencsét. Azóta több mint háromszáz kockát készített el, melyeket kisebb nagyobb sikerrel ad tovább. Nem csupán pénzt fogad el, hanem élelmet, ruhát és minden olyan felhasználási dolgot, ami segítheti őt mindennapjaiban.

„Igaz, hogy van olyan hét, hogy nem eszek, amikor nem viszik a kockát. Akkor ez van, akkor is van Bibliám.”

„Nem szeretnék eljutni odáig, hogy sapkával kelljen kéregetni!”

Lassan több mint egy éve, hogy a gyufákból él. Ez idő alatt sok jó emberrel ismerkedett meg, sok olyan emberrel, akik nem állnak jól anyagilag, de nem tudnak észrevétlenül elmenni mellette.

Volt olyan család, aki felvállalta, hogy fizetik a szálló díját fél éven keresztül.

„Ameddig emelni bírom a kezemet és valamit is összerakni, vagy megcsinálni addig ezt fogom tenni.”

2013. október 11.       Budapest.       Deák Ferenc tér.